Alul méretezett, és rendszerint a periférián kívülre szorul. Ez a két dolog jellemezte leginkább futball karrierjét, azonban most már lehetetlen figyelmen kívül hagyni a Buccaneers All-Pro linebackerét.

Megkérdezték Lovie Smith-t, hogy mi a kedvenc története Lavonte Daviddel kapcsolatban, és a válasza elég meglepő volt. A vezetőedző nem egy szerelést említett, mely megmentett egy mérkőzést. Nem egy interceptiont mely megváltoztatta egy meccs kimenetelét. Nem egy emlékezetes akrobatikus megmozdulást hozott fel, vagy nem egy lelkesítő, öltözői beszédet.

“Olyan csúnya verést kaptunk, mint amilyet még soha korábban egész életemben.” – Smith erre a pillanatra emlékezett.

A 2014-es szezon, harmadik mérkőzésére, ahol a Bucs egy történelmi vereségbe szaladt bele az Atlanta Falcons ellen. Melyen még én is jól kimérgelődtem magam annak idején. A 2014-es szezon amúgy sem sikeredett túl szépre az edzőnek, hisz akkor került a csapathoz, és ahelyett, hogy megváltoztatta volna annak veretes szezonjait, ő is produkált egy nagyon csúnyát. Mindösszesen két meccset megnyerve egész évben. Azonban egy vereség nagyon fájt neki, egy 56-14-es végeredményű. Ez volt a csütörtök esti rangadó, a csoport rivális Falcons ellen. Ezen a csúfos találkozón még volt olyan mélypont is, ahol az ellenfél 56-0-ra vezetett éppen.

Szóval egy kicsit meglepő… ez a mérkőzés jut Smith eszébe, amikor ki akarja valakinek emelni Lavonte David nagyságát. Hisz a játékos egyáltalán nincs híján a nagy pillanatoknak, a mindössze 25 éves, harmadik szezonját töltő linebacker ugyanis mára már az egyik legjobb védőjátékos az NFL-ben.

2013-ban, újoncévében már bemutatott 139 szerelést, ezzel pedig a nyolcadik legjobb játékos volt holtversenyben, a bajnokságban. A következő évben a Pro Football Focus kikiáltotta őt a liga legjobb külső linebackerének! “David egy kisebb linebacker, de villámgyors, és méretbeli hiányosságait kompenzálja azzal, hogy milyen gyorsan képes olvasni az ellenfél játékát. Reagál rá, és szétrobbantja azt.” Írták róla a honlapon. Ugyanebben az évben rekordot állított fel a negatív yardos szerelések terén. Illetve rekordot döntött egy speciális statisztika terén is, melyet az oldalon “defeats”-nek hívnak. Ez tartalmazza a negatív yardos szereléseket, és olyan szereléseket, passz leütéseket, illetve interceptionöket, melyek megakadályozták egy harmadik vagy egy negyedik kísérlet sikeres végrehajtását az ellenfélnek. Lavonte David 50 ilyen “defeats”-et produkált ebben az évben, ez a legtöbb amit valaha a rögzített adatok alapján linebacker összehozott. Az NFL összes pozícióját tekintve pedig a második legjobb eredmény. Ennél jobbat csak JJ Watt tudott felmutatni, méghozzá 56-ot, ráadásul ugyan ebben az évben. Majd a Buccaneers számára egyértelmű kudarccal végződött 2014-es szezonban, szintén 42 defeats-et mutatott be a játékos.

De Smith erről sem tett említést. Ehelyett az agya visszautazik az időben, egészen addig a bizonyos hatalmas vereségig, annak a harmadik negyedéig amikor az állás 35-0, a remények még pislákolnak, de már egyre kevésbé. Matt Ryan fogadja a labdát, átadja a running back Devonta Freeman kezébe, a futó pedig balra vág ki, 7 yarddal a támadófala mögött. Azonban David nem adta fel a játékot, pedig ez lett volna a legkönnyebb részéről, hisz már nem is az ő zónájában futottak. Ehelyett utolérte Freemant, hihetetlen ütközéssel leterítette, a futó az ütés hatására a labdát is kiejtette, Lavonte David pedig összeszedte, és végül biztosította azt.

“Számomra ez csak azt mutatja, hogy ő bizony az a srác. A legjobb külső linebacker az NFL-ben, és mindent meg is akar tenni azért, hogy a legjobb legyen.”

A második esély valami olyan dolog, amit a legtöbb sportoló nem kap meg. Különösen igaz ez az NFL-re. A harmadik esély meg aztán egyenesen a teljesen ismeretlen dolgok közé tartozik. Lavonte David tudta ezt, ezért úgy hazudott ott a Fort Scott Community Collage gyepén, a ragyogó Kansas-i nap alatt, mint a vízfolyás. A félelemtől hányingere volt, az augusztusi kondíciós felmérés az első napja volt a csapattal, de lehet, hogy egyben az utolsó is?

David egy igazi miami-i őslakos, egy srác aki Liberty City környékén született és nevelkedett, valamint itt is kezdte linebacker karrierjét a Miami Northwestern Középiskola csapatában. Ahol 15-0-ás szezonnal állami bajnokságot is nyert, és a legjobbaknak kiáltották ki őket. A Miami Egyetem legjobbjait figyelve, és tanulmányozva nőtt fel, olyan játékosok árnyékában, mint Jonathan Vilma, és DJ Williams. A terv az volt, hogy a nyomdokaikba lép, a terv az volt, hogy otthon marad, a terv az volt, hogy ő lesz a jövő generáció nagy linebackere.

De ahogy az sok fiatalnál lenni szokott a terv nem jött össze, mert nem volt túl átgondolt. Az iskola, mint olyan például teljesen félre lett tolva.

“A tanárok mindig hagyták nekem, hogy megússzam a dolgokat. Elkezdtem kihagyni az órákat, nem leadni a dolgozatokat. Kihasználtam ezt.” – emlékezett vissza David

Rettenetesen kicsi volt, még normális emberi lénynek is. De ő nem normális emberi lény akart lenni, ő futballista akart lenni. David alig érte el a 6 láb magasságot, és a 200 fontnyi összsúlyt, nem volt elég nagy ahhoz, hogy linebackert játszhasson a Divízió I-ben, vagy legalábbis ahogy azt a Divízió I-es csapatok nagy része gondolta az ország területén. Azok pedig akik érdeklődést mutattak iránta, valahogy nem a linebackert látták benne.

“Nagyon sok ember azt mondta, hogy te safety vagy. De én nem ebben a pozícióban akartam játszani.”

Volt egy csapat, valahol Tennessee állam közepén, egy alsó osztályú kis konferenciás csapat. Melynek iskolája a MurFreesboro-ban található. A Blue Raiders. Ők linebackert láttak David-ben, és fel is ajánlottak neki egy ösztöndíjat. Csak az alacsony teljesítményük azt eredményezte, hogy ősszel már nem igazán játszottak. Azonban David-nek nem volt más választása, aláírt hozzájuk. Ekkor pedig már nyolc egykori csapattársa is David álmait követte, ők ugyanis helyet találtak maguknak Miami-ban.

“Ott kellett hagynom a családomat. Egy kis városban voltam, akkor. Láttam hogy a srácok mind arra a főiskolára mentek, ahova én is szerettem volna… borzalmasan éreztem magam. Nem az én hibámból történt, de mégis úgy éreztem, hogy megérdemelném, hogy én is menjek.” – mondta David

Aztán megkapta a telefonhívást, mely megváltoztatta az életét. Eddie “Rabbit” Brown látta őt játszani évekkel ezelőtt. Brown egy egykori Aréna futball sztár, ráadásul az apja, a Pittsburgh Steelers Pro Bowler elkapójának, Antonio Brownnak is. Ő szintén Miami-ban nőtt fel, és jól ismert alakja az ottani futballéletnek. Tíz évvel ezelőtt pedig részt vett egy Pop Warner mérkőzésen, ahol megakadt a szeme egy nyolc éves linebackeren.

“Emlékszem figyeltem a játékot, és kíváncsi lettem ki az a gyerek, aki folyton szerel mindenkit.” Emlékezett vissza Brown. Később persze kiderült, hogy David volt az, akinek a családját évek óta ismerte már Brown. David csapatot keresett, Brown pedig ekkor a Fort Scott Community Collage running back edzője volt Kansas-ben, és úgy gondolta ad a srácnak egy lehetőséget. Úgyhogy még az év júliusában felajánlottak Davidnek egy helyet a csapatban.

“Édesanyám azt mondta meg kell ragadjam az első alkalmat amit kapok.” – David később azt mondta ezért döntött úgy, hogy a Fort Scott-hoz csatlakozik, és nem Tennessee államot választja.

Úgy tűnt, hogy végre rendben lesznek a dolgok. David megérkezett augusztusban a kansas-i kampuszra, és izgatott volt a lehetőségtől amit kapott. De addigra a csapat már több mint egy hónapja gyakorolt. David is edzett persze kicsit, hogy formában tartsa a testét, de korán sem volt elég felkészült. Legalábbis semmire azok közül amit aznap végeznie kellett.

Mielőtt a szezon megkezdődik minden Fort Scott-i focistának át kell mennie egy kondíciós teszten. A sablon, amit a csapat vezetőedzője Jeff Simms tervezett végtelenül egyszerű volt. A játékosok sorban álltak a kampusz pázsitján. Körülbelül 55 yard-ra állt egy nagy fa. Fuss oda, majd fuss vissza. Néha meg kellett csinálni hússzor, néha tízszer, mikor hogy látta megfelelőnek. Ha pedig valaki húzta a száját, akkor újra – meg újra.

David sosem volt a kemény edzések rabja. Voltak olyan atléták akik szerették a konditermet, a súlyok emelését, a kézi súlyzókat, a morgást amit ezek emelgetése közben hallathattak. David azonban nem tartozott közéjük. Szenvedélye mindig maga a játék volt. Néhány más dolog, ami ezzel járt az már nem igazán. A mai napig saját bevallása szerint jobban szereti nézni a rajzfilmeket. “Még mindig gyerek a szívem” – mondta egyszer, mielőtt megnevezte kedvenc tévéműsorait. “Spongyabob, The Boondocks, és a Tini Ninják.” Így hát felételezhető volt, hogy iskola után nem minden idejét a konditeremben töltötte. És igen, amikor futni kellett, Davidnek ez rendszerint nem is sikerült. Így történt ez alkalommal is, és futás közben összerogyott a földön találva magát.

“Kérem ne küldjenek haza.” Könyörgött ahogy felnézett Simms és Brown felé. Akik közeledtek hozzá, hogy jó alaposan megszidják az újoncot. “Ígérem nem történik meg újra” – tette hozzá. “Csak adjanak még egy esélyt.”

Mike Ekeler játékosai már rosszul vannak, ha meghallják Lavonte David nevét. Akárhányszor belépnek az edző irodájába, ott egy kép ahogy ő és Lavonte David ülnek az edző asztalán. Az ironikus az, hogy Ekeler soha nem akarta, hogy Lavonte David kezdő játékos legyen, sőt azt sem akarta, hogy tagja legyen a csapatának. Egészen addig, amíg nem találkozott vele személyesen…

Ekeler most az University of Georgia edzője, de 2008 és 2010 között linebacker edző volt Nebraskában, a vezetőedző pedig Bo Pelini volt ugyan ezekben az években. 2009-ben Pelini próbálta összerakni a védelmét, és ehhez játékosokat keresett. A Nebraskának pedig volt már egy korábbi Fort Scott-os srác a keretében, a wide receiver Brandon Kinnie, és a Fort Scott korábban már jó pár fiatalt küldött az NFL-be is. Így Pelini megeresztett egy hívást Jeff Simms-nek.

Simms beszélt Pelini-nek Davidről. Elmondta, hogy az egyik legszenvedélyesebb játékos volt, akit valaha edzett, hogy sosem látott még olyan linebackert aki nála jobban észreveszi a lyukakat a line of scrimmage-nél, vagy gyorsabban olvasná a játékot. Hogy sosem látott jobb tackler-t. Ráadásul 2009-ben a legértékesebb védekező játékos is lett a Junior Collage bajnokságban, miközben egy olyan csapat ellen védekezett, amit valami Cam Newton irányított.

Nebraskában azonban egyáltalán nem lettek izgatottak, inkább szkeptikusak lettek. Először is, David még mindig kicsi volt. Olyannyira kicsi, hogy ez volt az egyetlen oka, hogy nem játszhatott a miami-i egyetemen, ahová mindig is vágyott. És bár szkeptikusak voltak vele, egyben nyitottak is. 2009 november 20.-án David találkozott Ekelerrel az irodájában. Az edző figyelmesen kérdezgette a játékost, kíváncsi volt mi jár annak fejében.

A Nebraska mindig óvatosan kezelte a játékosait, volt, hogy két éven keresztül jártak körbe valakit, mire rábólintottak. Féltek attól, hogy idő előtt befejezi a karrierjét, és akkor a csapat védelme teljesen borul.

“Ebben a rendszerben minden a linebackeren múlik. Ha te egy linebacker vagy, és nem vagy elég intelligens, ha nem tudod gyorsan feldolgozni az információkat, akkor nem játszhatsz nálunk” – magyarázta Ekeler.

Normális esetben ezek a találkozók pár percig tartanak, azonban azon a bizonyos napon David és Ekeler két órán keresztül beszélgetett. Beszéltek a védelmi formációkról, és a védelmi technikákról. “Ő volt az egyik legokosabb játékos, akivel valaha találkoztam” – mondta Ekeler. Meg kellett azonnal mutatnia a főnökének is. Így karon ragadta, és vitte Davidet meg sem állt egészen Pelini ajtajáig.

“Bo. Ezt látnod kell. Ez a mi emberünk.”

A nyár, mielőtt Lavonte David végzős lett volna a középiskolában elég furcsára sikeredett. A futballcsapat korábbi edzőit kirúgták, és kerestek ugyan újakat, de a megbeszélések eléggé hosszúra nyúltak. A játékosok azonban nem akartak várni. Azt tervezték, hogy idén nyernek egy állami címet, és nem engedhették meg a tétlenkedést. A döntés megszületett! David és az idősebb diákok veszik át az edzők szerepét, amíg nem találnak újakat. Ez így ment nyáron, és még ősszel is, egészen egy héttel a szezonkezdet előttig.

“Magunknak intéztük a dolgokat.” – mondta Jacory Harris, Lavonte David középiskolás csapattársa, az a csapattársa aki többek közt szintén bejutott a miami-i egyetemre, és most a Kanadai ligában játszik a Hamilton Tiger-Cats csapatánál. “Mi voltunk a koordinátorok, és mi hívtuk a játékokat, mi tartottuk a filmvetítéseket, és Lavonte volt a védelem.”

Annak idején nem nagyon ragyogott az elméje az iskolában, de ez egyáltalán nem volt elmondható a futballpályára. Még ebédidőben is megragadta tálcáját, keresett egy üres termet, és ott filmvetítésbe kezdett az ellenfelekről. Ráadásul úgy irányította akkor edzőként a csapatot, hogy nem kint állt a pálya szélén, hanem a pályán rohangált felszerelésben, hívta a játékokat, és természetesen ő maga is játszott.

Ahogy futball karrierje haladt előre, az esze is a játékhoz egyre élesebb lett. A Nebraskával junior évében már first team All-American válogatott lett, és elnyerte a legjobb linebackernek járó Big 10’s Butkus – Fitzgerald díjat is.

“Nem tudtam elhinni milyen gyorsan meglátja a dolgokat a pályán. Az ahogy tanulja a játékot, ahogy kiszámítja a dolgokat, ahogy megérti pillanatok alatt a labdacipelő és a blokkolók kapcsolatát, és kitalálja merre kell navigálni a területen, az egyszerűen valami hihetetlen. Nevetséges milyen ösztönei vannak” – mondta Ekeler

David mindemellett pedig gyakorlatokkal is fejlesztette ezen képességeit. Olyan gyakran amilyen gyakran csak tudta. Azonnal reagált az edző minden szavára, ahogy csak kijött annak a száján. Ekkor pedig már iskoláját is komolyan vette. Volt egy akadémiai tanácsadója is Andrea Einsphar személyében. Aki találkozott is vele majd minden nap. Mindig átvették a heti menetrendjüket, a nő volt a bíróság, és az ítélet végrehajtó is David életében, ahogy jó viselkedés esetén a cukros néni is.

“Megtanultam hogyan kell tanulni. Minden feladatomat megcsináltam. Emlékszem ott ültem a 15 oldalas dolgozataim felett, és arra gondoltam. Ember, mekkora utat megtettem már!” – emlékezett vissza David

A többit pedig már ti is ismeritek. A 2012-es draft 58. választásával Lavonte David-et kiválasztotta egy csodálatos franchise. De azért újra megtörtént. David nem kelt el az első körben, hátrébb csúszott mert nem volt meg a megfelelő mérete. Mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy a sok szidalom mellett megköszönjük Greg Schiano ezen lépését, hogy meglátta benne az egyediséget, és még így is szánt egy magas körös pick-ket a szélső linebackerre.

Persze Lovie Smith is tudja, hogy kincset talált. Tudja, hogy okos döntés volt a védelem hívásait Lavonte David kezébe adni, tudja, hogy a játékos olyasfajta természetes ösztönökkel rendelkezik, mellyel nagyon kevesen. Smith azt is elmesélte, hogy David azonnal megértette, és alkalmazta a védelmi sémájukat. Ez bárki másnak évekbe telt volna. Arról pedig nem is beszélve, hogy ahogy a fentiekben is láthattuk, méretei folyton gondot okoztak másoknak, saját magának azonban soha. Vagy ti láttatok tőle elhibázott szereléseket?

“A szerelései amik emlékezetesek számomra. Nagyszerű a technikája és soha nem hibázik. Az ahogy eltalálja az embereket, kiemelkedő, különösen az ő méreteivel.” – mondta egykori kiválóságunk Ronde Barber, aki jelenleg a FOX Sports szakértője, de ő maga is játszott egy évet együtt a linebackerrel.

És ha tőlem megkérdezi valaki, hogy ki a legjobb szélső linebacker az NFL-ben, a válaszom egyértelműen Lavonte David, ő a legjobb abban amit csinál.

Forrás:

Bucs Blog

buccaneershun.wordpress.com