Summázhatnánk a mögöttünk álló mérkőzést úgy is, hogy vereség áldozatokkal. Az "áldozatok" közül talán Jameis Winston érinti legérzékenyebben a csapatot. Sérülésének körülményeit az összefoglalóban már leírtam. A hátulról érkező kontakt nyomán sérült meg a térde. Egyenlőre én még pontos diagnózisról nem olvastam, de első látásra nem tűnt annyira súlyosnak, hogy mérkőzést kelljen majd kihagynia.

Mike Evans-nek ellenben át kell majd mennie a szokásos agyrázkódás protokollon, miután csodálatos egykezes elkapása után Keanu Neal akkorát ütött rajta ( megjegyzem teljesen szabályosan), hogy leszakadt a csillagos ég és elterült elkapónk feje fölött körbe-körbe madárkák repkedtek csivitelve. Csoda hogy egyáltalán megtartotta a labdát!

A bukiknál arra is igen kis szorzóval lehet fogadni, hogy Buccaneers mérkőzésen megsérül egy futó. Ugyanis annyira valószínű ez a történés. Ezúttal a frissen igazolt Antone Smith járt pórul, a Bucs pedig majd nézhet újra szét a piacon.

Megsérült a center Joe Hawley is, akinek a helyére Evan Smith ugrott be. S megjegyzem, nem is játszott rosszul.

Az Atlanta tehát partvonalon kívülre helyezte a Winston, Evans párost! Nem csoda, hogy utóbbi játékos csípte a szemüket, hiszen 150 yardot és 2 touchdownt kapkodott össze. De Jameis csuklópassza is zseniális volt, pedig már benne volt a zsákban. Ez az igazi Winston! Aki egy ilyen kockázatos passzt is bevállal. Most ez példának okáért bejött, de nem mindig jó jel az álmoskönyvek szerint ha védővel a nyakadon próbálsz passzolni.

Valahol olvastam, hogy Evans volt Jameis egyetlen célpontja, ezért nem lehetett sikeres az offense. Ezzel két okból nem értek egyet. Az egyik, hogy szükség esetén jól avatkozott játékba a Humphries, Brate kettős is. A másik, hogy a sikeres, ponttal záródó támadások vezetését szerintem leginkább a két labdavesztés, és a mérhetetlen sok (szám szerint 11) főleg offense és special team oldalon elkövetett szabálytalansággal benyelt 85 yard büntetés gátolta. Szabálytalanságok terén eddig jól álltunk. Ez a mérkőzés most nagyon kilóg negatív irányba!

Futójátékunk tulajdonképpen mondhatjuk, hogy volt, hiszen az első vonalban tudtunk nyitni a futók előtt. Ezt Peyton Barber többször szépen ki is használta. Az igazi hiányosság talán csak az, hogy blokkolóink a második szintre rendkívül ritkán jutnak el, valamint futásainkat ( gondolom futóink adottságai miatt) rendkívül középre koncentráljuk. Itt aztán hamar beszűkül a terület. Ennél fogva nem meglepő, hogy most is egy Jameis Winston futás volt a leghosszabb. Nekem bevallom eléggé hiányoztak a jól kivitelezett end the round futások, amikből a túloldalon többet is láthattunk.

A másik probléma, amit az összefoglalóban is érintettem, a fizikális állapot. Ahol Demar Dotson-t Vic Beasley úgy tologatja maga előtt mint egy matchboxot, ott valami nincs rendben!

Azért mindent összevetve az offense-ünk az első félidőben képes volt hosszan vezetett, ponttal záródó támadásokat vezetni. Az külön öröm, hogy négyszer jártunk az ellenfél vörös zónájában és ezekből mind hatpontost szereztünk. Egyszóval van miből kiindulni!

Mi a további teendő? Úgy gondolom először is lenyugodni! Aztán már most elkezdeni az építkezést a következő idényre! Ennek az ideinek ugyanis ezennel annyi! S ha már testközelből láthatjuk a csoportellenfelek kiváló támadó egységeit, esetleg kielemezni, mi az amit jobban csinálnak!

A speciális egységek terén olyannyira nem történt semmi, hogy egy A betűt nem lehet írni róla. Ehhez képest ez az egy mondat már királyság.

Forrás:

Bucs Blog

buccaneershun.wordpress.com