McAdoo kinevezésének a hatása

Egy éve egy évtizedes éra ért véget a New York Giants történetében, hiszen Tom Coughlin eddigi munkáját megköszönte a tulajdonosi kör és a helyére offensive coordinatorát, Ben McAdoo ültették. Merész húzásnak bizonyult hiszen McAdoo első vezetőedzői állásához jutott hozzá és ez mindig kockázatot jelent, ráadásul a második legfiatalabb tavaly kinevezett HC lett Adam Gase után. A váltás eddig bejött, 2011 után újra rájátszásba jutottunk ez pedig elsősorban a head coach érdeme. Most közelebbről is megvizsgálom a tevékenységét.

Azt sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb meg kell találni Tom Coughlin utódját, hiszen a korábbi sikeredzőnk benne van már a korban és hiába nyert két Super Bowlt amelyekkel a franchise egyik legeredményesebb edzője lett, a sorra elbukott szezonokat nem tudja kitörölni, így várható volt, hogy lassan elfogy a vezetők türelme. Ez a 2015-ös idény után következett el mikor ugyan nem volt túl acélos keret Coughlin keze alatt, de az utolsó percekben elveszített meccseket edzői hibára vezetik vissza, így jogosnak tűnt a váltás.

Ésszerű volt Ben McAdoo kinevezése, aminek Eli Manning is örült, hiszen előtte két évig remekül dolgoztak együtt és az ő keze is alaposan benne volt abban, hogy Eli játéka új impulzusokat kapjon karrierjének utolsó fejezetéhez közeledve. A döntést én is támogattam, korábban is úgy gondoltam, hogy Coughlin utódjául egy fiatalabb, de erős kezű utódot kell találni. Azt se feledjük, hogy McAdoo Green Bay-ben sokat tanult Mike McCarthy-tól és ha visszaolvasunk tőle egy-egy nyilatkozatot, akkor láthatjuk, hogy ő is milyen sokra tartja McAdoo-t. Ezt nyilatkozta róla az októberi összecsapásuk előtt:

"Az első dolog amire számítok Bentől és amit az együtt töltött idő is egyértelművé tett, hogy egy rendkívül felkészült csapatot fog pályára küldeni. Odafigyel a részletekre, hihetetlen a munkamorálja, úgyhogy egy ilyen ellenfélből kell készülnünk."

McCarthy sem volt sokkal öregebb McAdoo-nál mikor 2006-ban kinevezték head coach-nak, 42 éves volt ekkor. A Green Bay húzása bejött, néhány évvel később Super Bowlt ünnepelhettek a szurkolók. Nem ő az egyetlen aki hasonló módon vezette végső győzelemre a csapatát, gondoljunk csak Sean Paytonra, aki New orleans-i kinevezése előtt pont csapatunknál volt offensive coordinator, majd Dallas-ban lett QB edző és helyettes head coach és persze ne feledkezzünk el Mike Tomlinról sem aki Minnesotában volt egy évig defensive coordinator majd rögtön elcsábította a Pittsburgh. Ez alapján kifejezetten örültem annak, hogy McAdoo-ra esett a választás, beleillik a mintába, ő lehet a következő HC aki végrehajtja ezt a bravúrt.

Kemény feladat előtt állt, hiszen egy sorozatban három negatív szezont produkáló csapatot kellett átvennie és Jerry Reese-zel is egyértelműsítették hogyha nem jön a várt eredmény, akkor Coughlin után ő lesz a következő távozó. Szerencsére a fizetési plafon alatt csak úgy gyülekeztek a dollármilliók és több minőségi szabadügynök is elérhető volt. A Janoris Jenkins, Olivier Vernon és Damon Harrison nevével fémjelzett érkezők nagy része bevált és ebben vitathatatlan McAdoo szerepe is, hiszen az átalakuló keretből egy új csapatot kellett formálni és ez nem egy videójáték ahol csak suhint egyet az ember a varázspálcával és rögtön megnőnek az értékek.

Fontos volt az edzői stáb kinevezése is. Itt a kulcsmozzanatnak Steve Spagnuolo megtartását tartom, akit sokan nem szerettek volna a csapatnál látni, az első éve nem is sikerült jól, de ismét megkapta a bizalmat és a felturbózott védelemmel a liga aljáról a tetejére repítette a csapatrészt. Rögtön közönségkedvenc lett, így változik a szurkolói lélektan. Természetesen kellett egy offensive coordinator is, ő az eddigi QB coach Mike Sullivan lett, róla írok még később. A játékosok erőnlétéért és egészségi állapotáért felelős stáb is megváltozott, ennek pedig láthattuk a hatását, kevesebb sérültünk volt az elmúlt évekhez képest.

Már az első sajtótájékoztatóján elmondta McAdoo, hogy a cél az újabb Lombardi Trophy megszerzése. Kicsit meglepett ez a kijelentés, hiszen ez a csapat még nem állt készen a nagy menetelésre. Nem forradalmat tervez, hanem elsősorban a minőségen akar javítani, nem is vetett el minden régi elemet, így az órák például még mindig 5 percet sietnek az edzőközpontban. Emiatt sokan feltették a kérdést, hogy mi értelme volt a váltásnak, ennyi erővel maradhatott volna Coughlin is, olyan mintha minden maradt volna a régiben. Persze azt elfelejtették a bírálók, hogy McAdoo eddigi edzői pályafutásának legnagyobb részét a Packers-nél töltötte, így az ott eltöltött időszakból valószínűleg több dolgot emelt át, mint a New Yorkban megtanultaktól. Nem rossz dolog McCarthy-tól és Coughlintól is tanulni. Szerencsére a változásokat is rögtön érzékelhettük.

Természetesen Dallas-ban kezdtük az évet és ismét egy szoros meccset láttunk azzal a fontos különbséggel, hogy most mi kerültünk ki győztesen az adok kapokból minimális, egy pontos előnnyel. A Saints ellen is egy idegtépős csata következett, de a játékot ismét sikerült jól menedzselni, ez pedig újabb W-t jelentett. A Redskins ellen aztán jött a pofon, a végén eladott labda az első vereséget és egy rossz széria kezdetét jelentette, hiszen a Minnesota és a Green Bay otthonában is enervált játékot láthattunk, néhányan pedig elkezdték kongatni a vészharangot. A csapat identitása is átalakulóban volt, a támadósor döcögni kezdett, a védelem pedig egyre jobban magára talált és kezdetben ugyan kicsit többet vártunk JPP-éktől, de a szezon közepétől az NFL egyik legjobb defense-ét láttuk hétről hétre, az offense viszont sajnos az alsó harmadba esett vissza. A győzelmekhez azonban ez is elég volt és sorozatban hat fordulón át maradtunk veretlenek. A legnagyobb arányú győzelmet a Cleveland Browns otthonában arattuk, 14 ponttal sikerült győzedelmeskedni, a többi mérkőzésen azonban 7 pontnál kevesebb volt a differencia a két csapat között. Ugyan a Steelers már kemény diónak bizonyult, de a Cowboys nem tudott revansot venni és a csapatunkhoz hasonló "stílusban", kis arányú győzelmeket arató Lions-t is sikerült megszelídíteni. Jókor jött az Eagles elleni pofon, hiszen az utolsó fordulóban hiába voltunk már benn a rájátszásban, odapörköltünk egyet a Redskins-nek, ezzel pedig a fővárosiak számára véget ért a szezon.

A 2015 és a 2016-os csapat közötti legfőbb különbség a győzelemhez vezető út megtalálása lett. Egy évvel ezelőtt folyamatosan azt hajtogattuk, hogy "de ha ez így sikerül vagy az úgy sikerül akkor...", azonban a valóság az, hogy minden franchise annyit ér amennyit a mérlege mutat. 60 percig tart egy NFL meccs, ha az 58. percben vezetsz az még nem visz a rájátszásba. Ugyan a védelemről szólt minden és a legtöbb esetben az utolsó másodpercekben nekik kellett kiharcolni a győzelmet, de a Pro Football Reference statisztikái alapján Eli Manning hat darab negyedik negyedes fordítást vagy game winning drive-ot mutatott be, ennél többet csak 2011-ben sikerült neki. Nem egy olyan kommentet olvastam, hogy "az offense cserben hagyja a defense-t" vagy azt, hogy "lassan elfogy a védőink türelme, hogy nekik kell állandóan meccset nyerni", de McAdoo szinte minden egyes alkalommal kihangsúlyozta, hogy a csapat nyerte meg az összecsapást nem az egyének vagy valamelyik csapatrész. Igen, nem mi arattuk a legszebb győzelmeket és a védelem vitte a hátán a csapatot, nem is mindig a legkönnyebb utat választottuk, de a W az akkor is W ha sárral be van kenve és akkor is ha ki van polírozva. A legtöbb meccsen ott volt az a 3-4 drive amely alatt eleget segítettek a támadók a védelemnek ahhoz, hogy a célba érkezzünk. Sajnos az erősebb csapatok ellen ez nem mindig működött, viszont a kínos meglepetéseket is sikerült elkerülni; az elmúlt években sajnos abból is jutott.

Az előző bekezdéssel összefüggésben van az, hogy kiváló volt az öltözői hangulat. A játékosok egymásért küzdöttek, nem az számított, hogy jók legyenek az egyéni statok hanem az, hogy a győzelem összejöjjön. A kulcsjátékosaink a csapat szekerét akarták előrébb vinni és nem az volt a fontos, hogy ők legyenek a középpontban hanem az, hogy a megfelelő pillanatban elő tudtak lépni és fordítottak egyet a mérkőzés alakulásán. Korábban láttunk súrlódásokat, idén még az edzőtáborból sem kaptunk hírt akármilyen összetűzésről. Ha pedig nyersz akkor nem kell magyaráznod a közönség felé, persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell kijavítanod a hibáid. Ez sajnos nem mindig sikerült és az offense-t nem sikerült felébreszteni csipkerózsika álmából.

Pedig a játékosállomány adott volt, egyedül az elkapóknál láttunk számottevő változást, hiszen a slotban Dwayne Harris helyét az újonc Sterling Shepard, a szélen pedig Rueben Randle-t a felépülő Victor Cruz váltotta. Igen ám, de a futójátékot nem sikerült stabilizálni, Ereck Flowers az első 2-3 hét után totálisan visszaesett és a Bobby Hart projekt is bedőlni látszik. Ehhez hozzájött Justin Pugh sérülése is, így a támadófal nem tudta hozni a 2015-ben mutatott elfogadható játékot. Pedig azt gondoltuk, hogy innen csak felfelé vezethet az út, de Ben McAdoo-nak megmutatkozott egy másik tulajdonsága is ami káros tud lenni, mégpedig az, hogy iszonyatosan makacs. A játékokat szinte végig ő hívta, csak egyszer egyszer láthattuk Sullivanen a headsetet, így az ő hívásairól nem lehet szignifikáns véleményt alkotni. Az offense azonban olyan kiismerhető volt mint Kevin Gilbride utolsó éveiben. Többször is felmerült a kérdés, hogy kinek az akarata érvényesülhet jobban, McAdoo-é vagy Sullivané, azt gondolom egyértelműen előbbi a főnök, már csak a Green bay-i minta alapján is. Amit láttunk ez McAdoo offense és ha nem is bábként van jelen Sullivan, de kisebb a hatásköre sok más offensive coordinatorhoz képest. Persze jól jött volna némi változás, hiszen szinte mindig a 3 WR-t, 1 TE-t és 1 RB-t tartalmazó 11 personnelt alkalmaztuk, ez pedig rendkívül gépies játékot eredményezett. Túl sok shotgun formációt láttunk és ugyan néhány alkalommal jó döntés lehet a futás segítségére a pálya "széthúzása", de ilyen feltételek mellett hosszútávon nem lehetsz sikeres a földön. Nem volt fullback a rosteren és a "no-huddle sometimes up-tempo" struktúra kevés cserét tett lehetővé.

A makacsságnak azonban pozitív hatása is van és szerencsére megmutatkozott ez is. McAdoo hisz a rendszerében és abban, hogy a befektetett munka megtérül, jónak gondolja az irányt amely felé elmozdult és ezt át tudja adni a játékosainak is. Ők hisznek benne, megvan felé a bizalom és ez nagyon sokat érhet még a jövőben. A hosszútávú sikeressége viszont azon is fog múlni, hogy mennyire hajlandó a változtatásra és tud kompromisszumot kötni.

A rookie-k jól szerepeltek hiszen Eli Apple, Sterling Shepard, Paul Perkins, Jerell Adams, Romeo Okwara, Andrew Adams és Roger Lewis is mutatott szép dolgokat. Valószínűleg nem lesz mindegyikük 3-4 év múlva meghatározó játékos, de jó volt látni, hogy az újoncokat is pályára mertük küldeni akik a képességeikhez képest meg is hálálták a bizalmat. Emlékezzünk csak vissza Perkins, Adams és Lewis nem sok játéklehetőséget kapott a szezon elején és ugyan utóbbi kettő személyével sok kérdés van még, de egy-egy kulcsjátékot rájuk is mertünk hívni amelyek touchdownt eredményeztek. Ez viszont nemcsak rájuk igaz, az aktív keret mind az 53 tagját próbálta kihasználni McAdoo, ezzel reményt adva a peremembereknek is. Egy-egy hiba után sem volt leírva senki, gondoljunk bele Andrew Adams bemutatkozásába, a csúnya szabálytalansága döntően befolyásolta a mérkőzés végkimenetelét. Sokan a másnapi waive-t várták, de ő maradt a csapatban és játszott is nem is rosszul. Leon Hall a szezon közepén került ki az aktív rosterről és rendszerint az inaktívok között sétálgatott az oldalvonal mellett. Néhány meccs után azonban őt is elővettük, ezt pedig a Dallas elleni interceptionnel hálálta meg. Még az abszolút kegyvesztetté vált Larry Donnell felé is repült egy labda a Steelers ellen, apró szépséghiba, hogy amibe ő belenyúl az általában elromlik.

Ha visszatekintünk az elmúlt évre látszik, hogy bejött a vezetőség számítása, öt év után újra rájátszásba jutottunk. Ott nem sikerült meccset nyerni, de a fejlődés látható volt, a jelenlegi körülmények között ennél többet nem várhattunk még akkor sem ha a médiából ez áradt. Sikerült eliminálni a meccsvégi összeomlásokat, az öltözői összhang javult és a sérülések száma is lecsökkent. A rookie-k is kikerültek a "tanúvédelmi programból", már az első meccstől tudatták velük, hogy rájuk is szükség van. Apró szépséghiba, hogy az offense visszaesett, pedig azt vártuk volna, hogy McAdoo előrelépésével még tovább tudnak fejlődni a támadóink. Viszont ő már nem OC hanem HC, így nemcsak az offense játéka alapján kell megítélni a teljesítményét.

Ennek ellenére nem panaszkodhatunk, Jerry Reese visszatalált a korábbi útra és van egy olyan vezetőedzőnk aki beállította Dan Reeves rekordját, újonnan kinevezett Giants head coach nem produkált 11-5-nél jobb mérleget. Tette ezt úgy, hogy ebben a pozícióban nem volt még tapasztalata és többen is féltették. Azt senki sem tudja megmondani mit hoz a jövő, de az már most látszik, hogy Ben McAdoo személyében egy olyan edzőt sikerült kinevezni aki egyértelművé tette a célt és mindent meg fog tenni a franchise ötödik Super Bowl győzelméért. Ami pedig még fontosabb, hogy meg is van a képessége ahhoz, hogy erre esély is legyen.

bejegyzesgiantsbanner.jpg

Forrás:

Magyar New York Giants Blog

giantsfootball.blog.hu